Lassan ott tartunk, hogy a szomszéd Mari néni kutyájának is lesz blogja.És bizony a blogokat mások el is olvassák. Ezerféle téma ezerféle megközelítésből, az egészen unalmastól az egészen jóig. Ám ennél is érdekesebbek, a kommentelők. Oly mértékben színes a skála, hogy az már gyönyörű. Nem is szaporítom a szót, nézzük a típusokat:

A pergős:
Bár ebből a fajtából igen sokan vannak, jellemzően nem szeretnek túl sokat olvasni. A hosszú bejegyzéseken csak felületesen átfutnak. Bizonyára az olvasás képességét csak részben fejlesztették ki, és jellemzően arra sem veszik a fáradtságot, hogy kommentet írjanak, vagy olvassanak. Inkább csak az oldallátogatási statisztikában van szerepük, csak annyira képviselnek olvasótábort, mint a tesco cola az egészségmegőrzést.

A pancser:
A lehető legtöbb blogot elolvassa, beleértve az összes kommentet, és minden esetben a birkaszellemet követve a többséggel béget. Felettébb érdekes, a véleménye az aktuális széljárástól függ. Igazából nem sok vizet zavarnak. Nyilván valamilyen figyelemhiány lehet a ludas, így pár mondat erejéig fontosnak érezheti magát egy társadalomban.

A kétkedő:
Tipikusan olyan, aki mindegy, hogy mit olvas, csak a rend kedvéért mindig az ellenkezők táborát gyarapítja. Véleménye mellett kitart, de komolyabban nem szól bele a dolgokba. Ha még nincs állásfoglalás, egy kissé béna, értelmetlen kérdéssel nyit. Néha humorizál egy kicsit, de mindig vigyáz, nehogy túllépjen a célon, és esetleg negatív kritikát kapjon.

A pöcsölő:
Ez a legidegesítőbb, fellengzően okoskodik, közben balettozva hányja a rizsát. Kommentjei egyszerű kötözködések, a kákán is csomót keres. Többnyire nem lehet ráébreszteni arra, hogy amit csinál, az "idiótaság". Kukacoskodó, rendszerint beképzelt egyének, akik nagyon ráérnek. Szívesen szólnak olyan témához is, amihez nem vagy csak részben értenek. Továbbá előszeretettel kritizálnak másokat, figyelmen kívül hagyva, hogy esetleg másnak is igaza lehet. Bár nehéz kibillenteni egyensúlyukból, olykor mégis előfordul, hogy elszakad a cérna, és kevésbé minősíthető bejegyzést ír.  Nagy eredménnyel színesíti a hozzászólásokat, és nem retten vissza a kritikától sem. Bár utóbbit nehezen viseli a tökéletes kis álomvilága.

A "hazafi":
Elsősorban politikai cikkekhez szól hozzá. A sorokat csak szó szerint tudja értelmezni, nem látja kompletten, az egészet egyben. Hozzászólásainál gyakran előfordulnak pocskondiázó kifejezések. Nulla, vagy minimális háttértudással, olykor kifejezett rosszindulattal viseltetik mások, illetve a téma iránt. Általában mindenki utálja őket, és a bejegyzéseiket moderálják. Persze ezen rögtön felháborodnak, és még nagyobb hévvel írogatnak, ezzel rombolva a színvonalat. Előszeretettel húznak párhuzamot olyan dolgok között, amik még jóindulattal sincsenek köszönő viszonyban. Általában harcedzett nyugdíjas papák, vagy szűk látókörű emberek alkotják ezt a csoportot. Lehet, hogy csak a napi feszültséget vezetik le?

Az agresszív:
Igen árulkodó a csoport neve. Agresszíven, keményen beszólnak bárkinek, véleményüket szentnek és sérthetetlennek tartják. A káromkodás, és a pocskondiázás mindennapos. Igen nagy port vernek maguk körül, hamar felszítják a kedélyeket. Persze az esetek legnagyobb részében a fenyegetések, és a beszólások egyszerű üres szavak, és a "kigyúrtkopaszállat" nick név mögött egy 15 éves pattanásos figura ül nyuszis mamuszban. Minden esetben megvédik véleményüket, bármeddig elmennek a siker érdekében, és még hetekkel később is visszalátogatnak, hogy megnézzék, volt-e olyan, akinek más véleménye van, mert azt helyre kell tenni. Sosem restek billentyűzetet ragadni, mindig megtalálják a módját, hogy legyen miért idegbetegeskedni. Egy átlagos olvasó jót mosolyog a hozzászólásokon, bár egy idő után kezd unalmas lenni. Sajnos szókincse nem túl gazdag, így gyakoriak az ismétlések.

Vajon a mi bőkezű államunk tényleg támogatja az egyetemistákat? Vagy csupán nyáját gondosan terelgetve állítja be az eladósodás sorába az ifjoncokat?

Aki bekerül a felsőoktatás lassan őrlő malmai közé, az előbb-utóbb szembesül azzal, hogy diákmunka szinte semmi, és ami van az vidéken a tavalyi minimálbért sem kapja meg. Pénz pedig kell, tehát választás nincs. Hiába húzzuk a szánkat, előbb-utóbb rákényszerülünk, hogy aláírjuk a papírokat, és várjuk az égi áldást. Összesen 10 féléven keresztül lehet felvenni a nappali tagozaton maximum 40.000 Ft-ot. Ez összesen, kamatok nélkül 2.000.000 Ft adósságot jelent a pályakezdőknek. Kamatos kamattal számolva, azaz a teljes összeg több mint 2,5 millió forint. Lehet, hogy a kamatozás kedvezményes, államilag támogatott, a hosszú lejárati időt tekintve nagyon is kifizetődő a bankoknak.

A törlesztés a fizetés 8%-a. Tegyük fel az egyetem küszöbét átlépve, tárt karokkal vár minket a munkáltató, és bruttó 200.000 Ft bérrel kezdjük az első napot. Persze ez csak egy álom, örülhetünk, ha 120.000 Forintot megkapjuk, de legyünk optimisták. Nem nehéz kiszámolni, hogy a bank havi 16000 Forintot fog tőlünk elvenni, és ezzel csökkenti az adósságunk. A kamat a teljes összegre vetítve 17800 Forint havonta (nem kamatos kamattal számolva, tehát ennél minden hónapban egyre több!). Tehát a kölcsönünk kemény nagy büdös 0 Forinttal csökken, sőt tovább emelkedik. És azt állítják magukról, hogy a Diákhitel Központ a hitelt üzleti haszon nélkül kínálja a tanulók részére. Na persze. Villámgyors fejszámolással kiszámolható, hogy laza százezer év alatt sem szabadultunk koloncunktól. Sajnos a visszafizetésnél nincs sok lehetőségünk, és bár egy vesével és fél tüdővel is lehet élni, attól tartok, nem lesz elég.

Több mint 150.000 ember szenved, vagy épp szenvedni fog e teher alatt. De hát teher alatt nő a pálma! Szerencsére a jóindulatú segítség örök, de nem tudom mi a rosszabb, anyagi okok miatt diploma nélkül maradni, vagy egy életen át adósságot fizetni... Én mindenesetre óva intek mindenkit a hitel felvételétől, kétszer is gondolja meg, hogy aláírja-e a papírokat. 30 év törlesztés után jön a bank, és viszi a házat, kocsit, asszonyt, gyereket, és ha sok a tartozás, a kutyát is...

Magyarország gyöngyszemei méltán érdemelték ki a celeb rangot. Hiszen mindent megtesznek 5 perc hírnévért. Bugyit villantanak, kamu veszekedéseket produkálnak, érdekházasságok, és válások születnek. Szép lassan totál idiótát csinálnak magukból. Mi pedig ezt élvezzük. Persze nem a konkrét tényre vagyunk kíváncsiak, ugyan kit érdekelnek a mondvacsinált események. Az viszont, hogy milyen szánalmasak a résztvevő celebek, miközben produkálják magukat, nagyon mulatságos. Érdemes megfigyelni, hogy ki meddig merészkedik el. Vannak akiknek a produkciója kimerül a kisebb botrányokban, szimulált családi perpatvarokban, de akad olyan is, aki még a magamutogatást is bevállalja. Persze az esetek nagy részében nem nagyon van mit mutogatni, de ez nem zavarja őket...

Naív celeb:
Ez a kategória a legnagyobb. Nagy reményekkel a tv-s világba beleugranak, kiröhögtetik magukat, majd néhány hét alatt elfelejtődnek. Például nem hiszem, hogy sokan fel tudnák sorolni az első valóvilág, vagy big brother összes szereplőjét. Persze ők az adott pillanatban tényleg elhiszik, hogy sztárok, és meg sem fordul a fejükben, hogy annyira van szükségünk rájuk, mint zokniban a lábgombára. Könnyen jönnek, könnyen mennek. Nem is érdemes megjegyezni a nevüket, kicsi az esélye, hogy újra találkoznánk velük. Csak annyira számottevőek, mint fingban a bumm. Ráadásul környezetszennyezőek, lemezt adnak ki, vagy könyvet írnak. Ezek kritikán aluliak, kár a műanyagért, és a papírért, gyakorlatilag csak szemetek.

Kitartó celebek:
Ez már egy kisebb csoport, főként olyan tagokkal, akik a pofára esés után túlságosan beverték a fejüket, és nem esik le nekik, hogy nem velük, hanem rajtuk nevettünk. Megpróbálnak a felszínen maradni, és ennek érdekében egyre mélyebbre süllyednek. Kisstílű húzásaikkal olykor-olykor megnevettetnek minket, de inkább már teher, mint valódi szórakozás. Valami eszméletlenül szánalmasan ostobák, és még büszkék is rá. Természetesen ők sem tudnak állandóan a címlapon lenni, így az elért siker nagyon hullámzó, és megkérdőjelezhető... Ha már túl vannak a bugyi nélküli fotózáson, meg a leszbi csókokon, akkor jöhet a gyerek. Ezzel ismét kattoghatnak a gépek és jöhet a címlapfotó. Akár külön fejezetet is szentelhetnénk azoknak, akik a gyerekeiket a médiának kitéve nevelik. De felesleges szót pocsékolni rájuk. Egyszerűen felelőtlenek, szánalmasak.

A legszomorúbb az egészben, hogy nincs menekvés. Úton útfélen önjelölt celebekbe botlunk, akiket szenzáció hajhász lapok tartanak életben. Ez folyik a tv-ből, a rádióból, és a nyomtatott sajtóból is. És mielőtt belefulladnánk a szemétbe vajon észre visszük az igazi értékeket is?

Leszoktam a tv adók nézéséről, a műsor unalmas, ráadásul tele van reklámmal. Alapvetően ha végignézzük a műsoridő alatt rengeteg szemetet leadnak. A színvonal mint olyan ismeretlen fogalom  a szolgáltatóknak. Mindenki tudja, hogy a tv adók egymást majmolják. Egyszerűen nincs új a nap alatt. Ám mégis úgy döntöttem, rászánok egy napot, és random szerűen kapcsolgatva a 3 alapcsatorna között, várom a megváltást. Nézzük csak sorban mi tárul elénk reggeltől estig:

Reggel:
A reggeli műsorok jellemzően nem okoznak kihívást, nem nagyon kell figyelni rá, egyszóval: light. Unalmas műsorvezetők még unalmasabb emberek semmitmondó problémáival szembesülünk. Egyszerű birkaként bámulhatunk, amíg az agyvérzés határait súrolva lassan elérjük a melankóliát. Pont e veszélyességi zóna miatt találták fel a műsorokba beépített "játékok". Ezek azonnal kirántják az embert a melankóliából, és vérben forgó szemekkel rángatózva kap idegbajt az idióta feladványok miatt. Természetesen a feladványok vagy megfejthetetlenek, vagy annyira gagyik, hogy egy kétéves gyerek, aki már elengedett kézzel ül a bilin, kapásból rávágja a helyes választ. Közben egy bőr alá mászó vigyorgó, agyonsminkelt némber folyamatosan ismételgeti hívjál, HÍVJÁL!! HÍVJÁL MÁR!!!! WHÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!

Dél:
A reggeli műsorokat csak a déliek tudják felülmúlni. TeleShop! Annál szerencsétlenebb műsort nem sokat tudok elképzelni. Hasznavehetetlen cuccokkat próbálnak rásózni öreg nénikre, akik tényleg elhiszik, hogy szükségük van a arra a sok mihaszna kacatra. Természetesen a kamerák előtt bizonyítják be, milyen nagyszerű is a termékük, természetesen jól összevágva, és a nézőket jól átverve. Persze 80 éves kor felett már minden varázslatos, ami a beszélő színes dobozban látható. Ráadásul kettő, maximum 3 terméket ismételgetnek, hererákot kapok, ha meghallom a Cosmodisc szót. A folyamatos ismételgetéstől az ember szemében duzzadni kezd egy ér, és idegbeteg pszichopataként tajtékozva nyomkodja a kapcsolót. Persze az a kis vacak pont most nem működik, hamar bevillan az addigra beszűkült agy rövidzárlata: WHHHHHYYYY????? (miért?)

Délután:
A délutáni órákban átveszik az uralmat a sorozatok, amik vagy kivételesen rosszak, vagy csak egyszerűen nézhetetlenek. Újra eluralkodik a poshadás lassú emésztése. Méla bomlás, mintha veled együtt rohadna el a kanapé, és az idő veszettül nem akar telni. Az óra egyre hangosabban kattog. A tv távirányítója messze van, megmozdulni szinte fáj. A felém sugárzott információk oly mértékben pusztítják az agysejtjeimet, hogy az már kézzel fogható. Valami bedrogozott Micimackó  lustasága lesz úrrá rajtam, és csak arra várok, hogy a dühös Nyuszi valahogy emeljen ki a tespedésből.

Este:
Az esti programok a leggyakrabban vagy ismétlések, vagy förmedvények. A filmeket századjára is leadják, a valóságshow-k meg annyira valóságosak, mint tejfölben a vakondtúrás. Agyzsibbasztó, és szánalmasan szerencsétlen förmedvények. És a legszomorúbb, hogy erre van kelet. Ezt akarja látni a nép. A televíziózás 50-60 éve alatt annyira visszaesett a színvonal, hogy az olyan kiábrándító, mint az akasztott ember lóháton. Ha az számít műveltségnek, hogy oda-vissza fel tudom sorolni a mű-valóságshow szereplőit, akkor én büszkén és bátran vállalom, hogy műveletlen vagyok. Sajnos az építő jellegű műsorok jó része kihalt, így értelmes adás ritka mint mackósajtban a brummogás. Én műveletlen meg itt maradtam... No comment!

Hab a tortán:
És ha nem volna mindez elég, és mégis arra vetemedünk, hogy bekapcsoljuk a tv-t, özönlenek felénk a reklámok. A 38 liter kék folyadékot felszívó intem betéttől elkezdve a full intelligens mosóporon át (ami mellesleg kimossa a ruhát, kivasalja, majd a helyére teszi, és ha marad ideje ki is porszívózza a házat) egészen a pelenkáig, ami egy háromtonnás dízel teherautó olajszivárgását is visszatartaná. De erről majd egy későbbi posztban. Javaslom mindenkinek, ha tehetik szokjanak le a tv-adások nézéséről, itt a drága jó internet, mindenben kisegít minket. Ha butulni akarsz, azt is tudsz, de ha értelmesre vágysz, azt is megtalálod. Le a TV-vel! Éljen az internet!

 

Baráti körömmel szeretünk valótlan eseményeket elképzelni, és arra valós megoldást találni. Félreértés ne essék, zombik nincsenek, illetve klinikailag vannak, de azok nem mászkálnak sehová...

Első lépésként felvázoltuk az alap szituációt, mely szerint zombik lepték el a világot. Azt, hogy pontosan miért nem volt szükséges kitalálni, a lényeg, hogy már itt vannak, és menekülési tervet kell készíteni. Úgy egyeztünk meg, lassúak, de nagy tömegben járnak, hallásuk, és látásuk a mienkkel megegyező, és természetesen emberhúsra éheznek. A kór cseppfertőzéssel terjed, azaz mivel nem hiszem, hogy bárki is smárolna egy zombival a lemenő nap vöröses fényénél, a klasszikus harapásos módszert vettük alapul. Az akcióterv létrehozásában Én, Maó, és Szilva vettünk részt. Mindhárman nekiláttunk, és kidolgoztuk a saját menekülési tervünket.

Maó, aki nevét onnan kapta, hogy egyszer egy kissé spicces állapotban a Tesco kasszánál nem óhajtott fizetni, helyette teli torokból nyávogni kezdett, aminek hatására természetesen minden tekintet ránk szegeződött.
Szóval a menekülési terve egy kissé túl nagy volumenűre sikeredett, mert azt agyalta ki, hogy építeni kell egy erődöt, amin nem tudnak bejönni a zombik, és ott majd vígan élünk. Persze a főbejárathoz tervezett egy csengőt is, hogy ha az anyja jön látogatóba, őt beengedhesse. Azonban arra nem tért ki, hogy akar erődöt építeni miközben ott lihegnek a nyakában a húszabálók...

Szilva ötlete akár zseniális is lehetne, mert ő háziasítaná a zombikat. Pont úgy, ahogy a kutyákat, ha valamit jól csinálnak, adna nekik egy falat húst. Ha az ötlet beválik, ő lesz a világ legnagyobb zombi kereskedője, és zombi exportból fogja fenntartani magát. Kiépíti az Isaura féle rabszolgarendszert, és ott dolgoztatja őket, ahol csak tudja. Az esetlegesen dolgozni nem akarókat, vagy lázadókat megeteti a dolgozókkal. Arra a filmekből levont szakmai tényre, hogy a zombik nem eszik meg egymást igen kreatív megoldást tudott. Egyszerűen a delikvens nyakába akasztja "nem vagyok zombi!" feliratot. Erre nem lehet mit mondani, ez tuti siker lehet.

Figyelembe véve, hogy elmélkedésünk mennyire valótlan, mindenki hozzáillően valótlan megoldással állt elő. Persze kivéve engem. Én voltam az, aki kiszámolta három embernek az egy éves szükségletét, megterveztem a hajózási útvonalat a Googlemaps-on kinézett sziget felé... Szóval nagy részletességgel kidolgozott tervem nem aratott sikert, mondván tök hülyeség, hogy valaki tényleg menekülni akarna a zombik elől.
Mire mindent letárgyaltunk, közeledett az este, így megindultunk a mindennapi körsétánkra, ami abból áll, hogy lemegyünk a Tescoba, veszünk energiaitalt, és a bejárat  előtt megvirittyüljük (megisszuk). Ez nem is volt számottevő, azonban a haza felé vezető úton láttunk egy embert, aki sántítva hörgött mindenfelé.
Messziről pont úgy nézett ki mint egy zombi. Azonnali kupaktanáccsal felmértük a helyzetet, melyiknek nagyobb az esélye, az illető tök részeg, vagy zombi.

Miután mind egyetértettünk, hogy minden kétséget kizárva nem lehet részeg, így érvénybe léptek a korábban megálmodott menekülési lehetőségek. Maó a közeli fához sietett, és a földön heverő ágakból nekilátott erődöt építeni. A mi kis házi zombinkat meglephette eme fordulat, mert megállt, és bámult minket, de a hörgést nem hagyta abba. A pár perc alatt elkészült erőd kissé szellősre sikeredett, ezért tilos volt tüsszenteni, de szerencsére járt hozzá tanúsítvány, mi szerint tökéletesen véd a zombik, és a földrengés ellen. Persze mindhárman behúzódtunk, és jöhetett a kettes lépés. Háziasítani kell. Szilva óvatos léptekkel közelített felé, majd megkérdezte tőle: Zombinak tetszik lenni? Erre csak hörgés volt a válasz, így ezt igennek vette. A következő kérdés akarja, hogy háziasítsuk? Na erre bepipult agyhalott barátunk, és üvöltve el kezdett futni felénk. A futást jelképesen kell érteni. 

Egy újabb gyors kupaktanáccsal megegyeztünk, hogy a kettes pont nem vált be. Jöhet a hármas, ami a menekülés. Úgyhogy torkunk szakadtából üvöltve elkezdtünk szaladni. Apró bibi, hogy a zombi felé szaladtunk, mert arra laktunk. De erre speciel nem figyelt senki.
Így belegondolva érdekes lehetett a látvány, ahogy három teljesen józan, felnőtt ember sikoltozva menekül azt kiabálva, Zombi... Zombííííííí...